A két sziget, a Phi Phi Don és Phi Phi Lae a Nopparat Thara Tengeri Nemzeti Park része. Hogy méltó erre, azt az itt átélt élményeink mindenképpen alátámasztják. Mivel a szigetekre közvetlen repülőjárat nincs, és mert szerettünk volna az országból minél többet megismerni, ezért búvártúránk első állomása Thaiföld fővárosa, Bangkok volt. Meleg, párás levegő, barátságos, mosolygós emberek, emeletes autópályák mindenhol a városban, hatalmas forgalom és zsúfoltság. Talán így lehetne jellemezni az első benyomásunkat. Egy turista akár hetekre is találhat magának különleges látnivalót ebben a metropolisban, nekünk azonban sajnos csak két napunk volt a nézelődésre.


Másnap délelőtt a Thai légitársaság belföldi gépével továbbrepültünk utunk igazi célja, a Phi Phi szigetek felé. Egyórás repülés után Phuket szigeten landoltunk és a szintén egyórás autóutat a kikötőig ismét trópusi esőben tettük meg, dacára annak, hogy már egy hete tartott a száraz évszak. Amíg a kompra vártunk, kis sétát tettünk a parton és betekintést nyerhettünk a hajóépítők munkájába. Eljött a beszállás ideje és mi értetlenül néztük a komphajóval megegyező méretű csomag hegyet. A végén természetesen minden és mindenki felfért és mi a korlátnál állva figyeltük a sziget távolba vesző kontúrjait. Két óra hajózás után már felismerhető volt a távolban kibontakozó két egymás mellett fekvő Phi Phi sziget. Függőleges sziklafalak, buja trópusi növényzet, színes madarak és majmok által keltett ricsaj és szikrázóan fehér homokos öblöcskék. Ebben a látványban volt részünk, ahogy a komp északról megkerülve a szigetet, a Thon Say öböl felé tartott. Az öböl hatalmas volt, több kilométer hosszú sekély homokos parttal, melyen bungalók és éttermek kígyóztak váltakozva a kókuszpálmák és a burjánzó növényzet között. A sekély, smaragdzöld vízben fából készült csónakok tucatjai ringatóztak, mindegyikük orrán színes virágfüzérrel, mely a hajó lelkét jelképezi. A látvány kicsit emlékeztetett egy múlt században játszódó filmjelenethez, hogy miért, azt csak akkor kezdtük megérteni, mikor a kikötés után a szállásadók kétkerekű kézikocsikra kezdték pakolni hatalmas mennyiségű csomagjainkat. Ennek oka, hogy a szigeten nincsenek autók, motorok, semmilyen géppel hajtott jármű és igazi utak sincsenek, csak ösvények és kövezett gyalogutak. A nyaralásunkat kipufogógáz és motorzaj biztosan nem zavarhatja.
Ahogy furakodtunk előre a két méter széles főutcán, mindkét oldalon bazár, pecsenyesütő és masszázs szalon váltogatta egymást, esetenként egy-egy nagyobb étteremmel és búvár bázissal megtűzdelve.
Fél óra múlva már szobakulcsokkal a kezünkben kerestük a kulcshoz illő bungalót a sok egyforma épület között. Hangulatos kis házaink fából készültek, légkondicionáltak, gyönyörű pázsittal körülvéve, húsz méterre a tengertől. Beköltözés után a legtöbben csak ültek a teraszon és várták a hamarosan bekövetkező naplementét. Amíg a többiek ilyen "unalmas dologgal" foglalkoztak, én bejelentettem a csapatot a búvár bázison, hiszen a holnapi nap már a búvárkodásról szól.

Következő nap reggel kilenckor a merülésvezetők már a kikötőben vártak ránk. A hajó, mely öt napon át szállított bennünket a szebbnél szebb helyekre, 20 m hosszú és két emeletes volt, kifejezetten búvárkodáshoz építve. A feljutás

ugyan minden reggel felért egy artistamutatvánnyal, mivel ebben a kis kikötőben a hajók csak egymáshoz kötve fértek el, így négy-öt másikon is át kellett mászni, míg a sajátunkra feljutottunk. Az utazás harminc perce fokozott izgatottságban telt el. Rövid eligazítás, a csoportok beosztása és már kezdtük is a merülést az első zátonynál, a közel harminc fokos vízben. A zátony formája egy hatalmas dombhoz hasonlított, az élővilág gazdagsága pedig rendkívüli volt! Óriási, színes halrajok, néha egy-egy nagyobb testű sügér, számtalan fajta kemény- és lágy korall mindenütt, melyek úgy álltak ki a tengerfenékből, mintha kis fák lennének. Még azok a búvárok is elcsodálkoztak, akik szeme a Vörös tengerhez szokott. A mélység 10-20 m között váltakozott és néha gyenge áramlással találkoztunk. A merülés után, visszatérve a hajóra egymás szavába vágva meséltük élményeinket. Ebédidőben a kapitány a közelben lévő kis szigetek között keresett egy festői szépségű öblöt és lehorgonyzott. Úgy tűnik, ez a paradicsomi táj másnak is felkeltette az érdeklődését, ugyanis mint kiderült, néhány éve itt forgatták a "" című filmet a főszerepben. Napozás, úszkálás, pár bátortalan lépés a dzsungelben és már indultunk is a következő zátonyhoz. Úgy tűnik, a meglepetéseknek még nincs vége, mert mindamellett, hogy talán még szebb látványban volt részünk, egyszer csak felfedeztünk egy a homokos fenéken pihenő három méter körüli leopárd cápát. Pöttyös bőre és furcsa formájú szája eltér a hagyományos húsevő rokonaiétól. Lehet, hogy hozzászokott a búvárokhoz, vagy más okból, de engedte, hogy mellé hasaljunk a homokba és fényképeket készítsünk. Szédületes élmény volt. Ebédre általában a bázis által készített tonhalas szendvicset fogyasztottunk a hajón, már amikor szántunk erre időt sznorkelezés közben. Bárhol kötöttünk ki a merülések között, nagyon gazdag halállománnyal találkoztunk és ezt persze meg kellett nézni, hiszen főként ezért jöttünk. Egyik alkalommal a kapitány megtréfált néhány búvárt, gondolom, már nem először. Gyenge angolságával elmagyarázta, hogy itt sokszor megharapják a halak a strandolókat. Ezek után, előre felaprított kenyérdarabkákat dobott a vízbe a fürdőzők közé. A 8-10 cm-es halakból álló raj hihetetlen lendülettel rávetette magát a morzsákra, miközben számtalan nekiúszott a strandolóknak. Ezt persze hatalmas sikítozás és kimenekülés a vízből követte, miközben páran jót nevettek ezen. A következő napon más irányba vitt bennünket a hajó és a merülőhely szerkezete is eltérő volt. Egy teraszos formájú helyen merültünk elég erős áramlásban. Itt jóval több nagy korall fa volt, mint eddig, de az igazi különlegesség az volt, hogy legalább négy alkalommal találkoztunk . A fekete-fehér színű, gyorsan mozgó kígyók látványa már eleve nem gyakori, de ennyit látni, az egészen ritka.A délutáni merülés sem fukarkodott a meglepetésekben. Mindamellett, hogy a zátony hemzsegett az élőlényektől, hatalmas méretű tintahalakkal találkoztunk. Jó néhány percig nem lehetett a csoportot továbbvinni, mindenki odáig volt a látvánnyal. A tintahalak nem voltak félénkek és legalább egy méterre közel engedtek magukhoz. Tovább haladva egyre nagyobbakkal találkoztunk, egészen az 50 cm-es nagyságig. Szivárványszínű volt a hátuk és a közeledésünkre állandóan változtatták a színét. Mikor már azt hittük, hogy mindent láttunk, egy hatalmas példány násztáncát kezdtük el figyelni, majd néhány perc múlva megkezdődött a párzás, mely közben egy bizonyos ütemben mozogtak együtt a keskeny kis uszonyaikkal. Hát ennél a merülésnél nem sokat kellett úsznunk, annál többet fényképezni.

A harmadik merülési napon egészen távoli helyre hajóztunk el, ahol a két merülésre szánt zátony egészen közel volt egymáshoz. A különlegességét a helynek az adta, hogy itt sokkal inkább a lágykorallok voltak a jellemzőek. Hatalmas, a fenékből kitüremkedő sziklazátonyok voltak, legalább 30 m merülési szintkülönbséggel. Sajnos itt az áramlás meglehetősen erős volt, de megérte ennyit utazni. Soha sem láttunk ennyiféle színű lágykorallt és ilyen hatalmas méretűeket. Ahogy az áramlás mozgatta a korallokat, az egész színes víz alatti hegyoldal folyamatosan hullámzott

lüktetett. Ilyet sem láttunk eddig! A következő napokon még több különböző zátonyt látogattunk meg és szinte mindegyiknél várt ránk valami különleges, találkoztunk polipokkal és néhány, közel egy méteres fűrészes sügérrel. Szerencsére az a leopárd cápa sem az utolsó volt, amit első nap láttunk. Még két alkalommal találkoztunk ezzel az élőlénnyel, bár rövidebb ideig, mint először. Hosszú, keskeny farkával, lassú, méltóságteljes úszással haladt el mellettünk, míg el nem tűnt a látómezőnkből.




Az estéink nagyon változatosak voltak, rászoktunk a thai masszázsra (nem sex masszázs!) és ezt szinte minden este beiktattuk a programba. Kalandozás és vásárlás a bazárokban szintén megszokott esti programmá vált, mint ahogy az Internet Caffe látogatása is, ugyanis így kommunikáltunk az otthoniakkal. Szinte minden este egy másik éttermet próbáltunk ki, így átfogó képet kaptunk a thai konyhaművészetről, egyes esetekben a vikingnek öltözött szakács műsorával színezve. Szerintem mindenféle herkentyűt ettünk, ami csak a tengerben él, legalábbis remélem, hogy a nagyja annak, amit ettem, valaha tengerben élt! Nem emlékszem, hogy egyetlen este is sikerült volna éjfél előtt lefeküdni, hisz nem akartunk semmiből kimaradni vagy valamit elmulasztani.
Az utolsó két napon már nem merültünk, így volt időnk a szigetet is felfedezni. Először a szomszédos szigeten lévő Viking barlangot látogattuk meg. Hatvan-hetven méteres hatalmas csarnokok, szinte a hegy magasságával megegyező méretben, soha nem látott méretű cseppkövek, talán tényleg a vikingek által készült barlang rajzok a falakon, melyek 3-4000 évesek lehetnek és bokáig érő fecskeürülék. A barlang felső részeiben ezrével élnek a fecskék és a helyi lakosok évente egyszer engedélyt kapnak a fészkek egy részének leszedésére, leveskészítés céljából.

Hosszú bambuszrudakat kötnek össze és ezen másznak fel a szédítő magasságba. A fecskefészek-leves állítólag igen ritka csemege, de az alapanyagot látva nem mondhatnám, hogy megkívántam volna. Délután megmásztuk a sziget dzsungellel benőtt hegyét, ami sokkal nehezebb volt, mint amilyennek előtte látszott, de azért a látványért megérte. Másnap kivitettük magunkat csónakokkal abba az öblöcskébe, ahová a hegyről rendszeresen lejönnek a majmok. Először nem értettük, hogy más csónakokból miért nem szállnak ki, miért csak onnan fotóznak. Pár perc múlva, mikor egy nagy majom csapat bekergetett bennünket a vízbe, már mi is tudtuk. Mindenesetre a csónakokban jól szórakoztak a nézelődők, ahogy menekültünk a cukorka elfogyása után kicsit agresszívvá váló negyven centis majmok elől.

Az utolsó este az emlékezésé volt, elmeséltük, kiértékeltük élményeinket és kicsit mindenki szomorú volt, hogy ilyen hamar elszállt ez a tizenegy nap. Reggel kishajót béreltünk, ezzel kiváltva a kompra felpakolás kényelmetlenségeit. Ahogy a hajó lassan távolodott a szigettől, minden tekintet hátrafelé szegeződött és talán jól láttam, de mintha az elérzékenyülés jeleit véltem volna felfedezni társaimon.

In memoriam Phi Phi

A túránk után nem sokkal, december 26-án a Dél-Ázsiai szökőár szinte teljesen letarolta a többnyire lapos szigetet. A pusztítás iszonyatos volt, szinte minden épületet, szállodát, bungalót elmosott a szökőár. Sok száz helybéli és turista halt meg azon a napon. A barátok, akikkel ott ismerkedtünk meg, a bázis dolgozói, akik mosolyogva és boldogan vittek bennünket a szebbnél szebb helyekre, közülük is sokan lelték halálukat a katasztrófában.
Április elején Thaiföld közleményt adott ki, melyben a sziget teljes újjáépítéséről tájékozattak bennünket. Talán lassan újra beindul turizmus, de még hosszú időnek kell eltelnie, hogy a katasztrófa emléke végleg elkopjon.