Igen, a karibi szigetek, és azon belül is az ismeretlen trópusi szigetország, Kuba, valami különleges, titokzatos vonzerőt sugárzott felém.
A lakosság számát tekintve Kuba Közép-Amerika legnépesebb állama. A helyiek közel 70 %-a fehér bőrű, a többit a barna és fekete bőrűek teszik ki. Az 1959-es forradalom óta az országban szinte megállt az idő és ezen a szomszédos szigetek, vagy országok, mint pl. Haiti, Kajmán szigetek, Mexikó, Bahama szigetek, Dominika közelsége sem tudott változtatni. Az Egyesült Államok az egyetlen szomszédos ország, mely hatással tud és tudott lenni Kuba életére, ennek nyomait mindenhol láthattuk az igen régóta tartó súlyos embargónak köszönhetően, mely elszigeteltségre kárhoztatja a
kubaiakat. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, ennyi kedves, barátságos, életörömtől sugárzó arcú emberrel azt hiszem, még egyetlen országban sem találkoztam útjaim során. Az a csupa kellemes és pozitív élmény, melyben részünk volt a két hét során, hála a kubai embereknek, érthetővé tették számomra azt, miért utazik valaki újra és újra erre az egyedinek mondható trópusi szigetre.
Már sötét volt, mikor a gép ablakából megpillantottuk Havanna fényeit. Természetesen mindenkinek azonnal kiröppent az álom a szeméből, átvette helyét a várható élmények izgalma. 28 °C-os kellemes meleg várt ránk és hamarosan szakadó eső, de olyan igazi trópusi. Bár már két hete a száraz évszakban voltunk, a novemberi hónapban mégis előfordulhat még eső… elő is fordult, de szerencsére ez volt az első és egyben utolsó alkalom is a következő két hétben. Ahogy kigördültünk a reptér területéről, egész végig a szállodához vezető úton mosolyogva és csodálkozva mutogattuk
egymásnak a havannai autópark különböző remekeit. A csoportunk életkorát tekintve valamennyien csak filmeken láttunk eddig ilyen, az ötvenes években készült országúti cirkálókat. Leszámítva persze a hatvanas-hetvenes években nálunk is használt orosz márkákat, melyekből szintén bő a választék. Szobáink elfoglalása után vacsorázni indultunk a közeli étterem kerthelyiségébe. Alig néhány tíz méter megtétele után a meglepetéstől szólni sem tudtunk, ugyanis a szembejövő havannai lányok egy csoportja belénk karolva és spanyolul csacsogva kísért bennünket tovább, mint rögtön kiderült tévedésből, mivel azt hitték, az utcában lévő discoba megyünk. Miután tisztázódott az úti célunk, hatalmasat kacagva és integetve tovább sétáltak. Kicsit hosszúra húzódott a vacsoránk, amiben a koktél választék is szerepet játszott, így a város más részeinek megtekintése már csak másnap kezdődhetett.
Reggeli után az első állomás a Castillo del Morro, vagyis a Három király erődje, mely taxival mindössze tizenöt percre volt a hoteltől. Útközben áthaladtunk a tenger alatt futó alagúton (Túnel de la Bahía) a havannai öbölben, miközben kis kerülőt kellett tennünk, mivel a magas hullámok betakarták, elárasztották a tengerparti utat. A hatalmas méretű erőd meglepően jó állapotban maradt fenn. Húsz méter magas falairól még most is ágyúk sorakoznak az öböl bejárata felé, melyek valaha a betolakodók ellen védték Havannát, a néhai Karib Babilont. Az erőd tetejére épített világítótorony ablakából kinéző őr kedvesen integetve invitált fel bennünket a toronyba és rövid bemutatót tartott a lámpajelekből, melyeket az öbölbe betérő hajóknak szoktak leadni. A polcokon, szépen összehajtogatva az összes nemzet lobogóját megtaláltuk, többek között a magyart is.Következő állomásunk az Óváros, azon belül is a Fegyverek tere volt, mely Havanna legrégebbi tere, tele gyönyörű pálmafákkal, rendkívül impozáns épületekkel körülvéve: a Főkapitányok Palotája, az Intendánsok Palotája és Santovenia gróf palotája. Fényképezőgépeink rendkívüli igénybevételnek voltak kitéve, nem meglepő módon. A továbbiakban konflisokat béreltünk és a belváros 30-50 éves autóiból alkotott forgatagban poroszkálva szaporítottuk tovább fényképeinket. Ez önmagában is egyedi élmény lett volna, de a fogatokhoz valahogy idegenvezetőt is kaptunk és segítségükkel nem mindennapi városnéző körutat sikerült összehozni. Csak a híresebb látnivalókat említve megnéztük a San Cristóbal katedrálist, Arcos márki palotáját, a Merced és Szent Ferenc templomot és a La Bodeguita éttermet, mely arról híres, hogy az elmúl ötven évben számtalan világhíresség írta tele a falait a nevével. Vezetőink javaslatára igazi kubai étterembe mentünk ebédelni. Ez egy kis mellékutcában, egy emeleti magánlakásban kialakított mini étterem volt csupán néhány asztallal. Az elején kicsit elbizonytalanodtunk, de aztán megjött a bátorságunk és szinte ahányan voltunk, annyi félét rendeltünk, hogy egymásét megkóstolva, minél több gasztronómiai tapasztalatra tegyünk szert. Az ebéd utáni kávét a Hotel Ambos Mundos tetőteraszán fogyasztottuk néhány kubai szivar kíséretében. Ez a hotel arról híres, hogy a ma már múzeumnak berendezett 511-es szobában lakott és dolgozott
hosszabb ideig Hemingway. A teraszról, ahonnan szinte egész Havannát belátni, egy egészen különleges naplementét nézhettünk végig.Az utolsó havannai esténket a szórakozásnak szenteltük. Kávézó, söröző, disco, ebben a sorrendben. Kellemes hangulat, mosolygós kiszolgálás és kedves, esetenként "túlzottan kedves" női társaság mindenütt, amerre jártunk. Rengeteg szép élményt nyújtott számunkra Havanna az elmúl két nap során, és nagy várakozás előzte meg a másnap reggeli utazásunkat a sziget déli részébe, Santa Luciába.
Másnap a buszunk időben megérkezett, viszont a csomagjaink sehogy sem akartak
beférni. Sebaj, legyintett mosolyogva a sofőr és már csavarozta is ki az első ülést, hogy majd oda is pakolunk. Hihetetlen találékonyság, de egyre csak a vouchert lobogtattam, ami egy nagyobb busz megrendeléséről szólt. Újabb és egyben végleges megoldásként kaptunk még egy mikrobuszt csak a csomagok részére. Utunk első részében egyre szegényebb külvárosi részekbe és egyre szűkebb utcákba hajtottunk be. Ez egy más arca volt Havannának, mint amit eddig megismertünk, de szemetet sem az utcákon, sem a portákon nem láttunk sehol. Miután tartalék sofőrünket is felvettük az egyik kis utcában, elhagytuk Havannát és rákanyarodtunk a dél felé vezető autópályára. Nagyon széles, simának éppen nem mondható aszfaltcsík, útburkolati jelek nélkül, gyakran megszakított sövénnyel elválasztva, ahol autók, emberek kelnek át a "félóránként" arra száguldó autók előtt. Az út szélén gyakran cukornáddal megrakott lovas kocsik baktatnak, melyek szintén nem zavarják a rendkívül gyér forgalmat. Minden elágazásnál, mely keresztezi az autópályát, számtalan autóstoppos integet és várakozik a szerencséjére, melyet egy idetelepített rendőr igyekszik elősegíteni. Az állami autónak, ha van benne hely, kötelező elvinnie a stoppost, magánautó pedig nem nagyon van. Gyakran láttunk teherautókat, melyek platója zsúfoltan meg volt rakva mosolygós mezőgazdasági munkásokkal. Ez az, amit nálunk "különjárat"-nak neveznek . Meglepően gyorsan és nagyon kényelmesen utaztunk. Az út szélén egymást váltották a cukornád, kávé, banán és számunkra ismeretlen növények ültetvényei. Mindenfelé király- és hordó pálmák százait láttuk magasodni, melyek az egész szigetre annyira jellemzőek. Az első nagyváros Santa Clara volt, ami mellett elhaladtunk. Ez az a város, melyet a fordulatos sorsú, argentin születésű kubai nemzeti hős, Che Guevara felszabadított az 59-es forradalom alatt. Hamarosan letértünk az autópályáról és megérkeztünk Kuba hét legrégibb városának egyikébe Sancti Spíritus-ba. Igazi kisváros nagyon szűk utcákkal és valaha igényes, szép épületekkel. A busznak nem volt egyszerű átjutni a városon a sok ló vontatta jármű között egészen a folyóhoz. Egy kellemes kerthelyiségben ebédeltünk meg közvetlenül a parton. A hangulatról az azonnal mellénk költöző és folyamatosan zenélő folklór zenekar gondoskodott. Néhány koktél elfogyasztása után már a legtöbben a tökből készült csörgővel és énekkel is segítették a zenekart. A guantana mera-t pedig már talán mindenki énekelte a közel háromórásra húzódott ebéd végére. Még egy nagyvároson, Ciego De Avila-n haladt át az utunk, mielőtt a sziget dél-keleti régiójának központjába, Camagüeybe értünk. Mivel az ebédünk túl hosszúra húzódott, ezt a várost csak egy későbbi napon néztük meg. Aztán végre megérkeztünk. Impozáns hotel, nyitott recepcióval, ami
annyira jellemző erre az éghajlatra. A "welcome drink" és a rövid bejelentkezés után azonnal vacsora következett, a csomagokat későbbre hagytuk. Ahogy sejtettük is, az ételválaszték óriási volt, és amit mindannyian különösen értékeltünk, az az volt, hogy a sokféle, számunkra ismeretlen, de igen finom különlegesség mellett mindig találtunk magyaros ízeket is. Természetesen az "all inclusive" ellátás eredménye a 12. nap után jól látható, illetve mérhető volt a legtöbbünk derekán . Másnap, a délelőtti nap fényében látszott csak igazán, hogy milyen szép ez a hely. Pálmák, örökzöld virágzó bokrok, gondosan nyírt pázsit mindenhol. Üde zöld trópusi kert, melyet először a fehér homokos part, majd a kék óceán vált fel.
A merülési program szerint, melyet még este mindenki megkapott, 9-kor volt találkozónk az igényesen felszerelt, kubai vezetésű bázison, mely alig harminc méterre volt a szobáinktól. Kipakolás, adminisztráció és egy alapos briefing után elkezdtük bepakolni a felszereléseket egy rendkívül öreg buszba, mellyel ezek után a félsziget végében várakozó hajóhoz vittek bennünket. Utunk során hol sós lápok mellett, hol zöld dzsungelen keresztül mentünk, előbb nagy csapat flamingó, később táplálékra várakozó keselyűk mellett elhaladva.A nagy szél miatt nem volt egyszerű kihajóznunk a Nuevitas öbölből az első zátonyig, de a búvármaszk hamarosan eltakarta a falfehér arcokat. Az első
merülés hozta az elvárásainkat. Többnyire a színes lágykorallok, szivacsok látványa volt jellemző, de a legyező- és keménykorallok néhány fajtáját is megcsodálhattuk, köztük a Fekete Korallt is. Egy mélyebb kanyonban kezdtük a merülést, majd egy alagúton átúszva egy másikban folytattuk. A megszokott zátonylakó halakon kívül gyakran találkoztunk fél méternél nagyobb halakkal is. A második naptól többnyire a két kishajót használtuk merüléshez, melyek közvetlenül a bázis elöl indultak. Az utazás minden esetben kevesebb volt tizenöt percnél, és a parttal párhuzamosan, több kilométer hosszan húzódó korallzátony 35 különböző merülési pontjainak egyikéhez vezetett. Három merülhető hajóroncs is volt a térségben, ebből kettőt, a Pizzara-t és a Mortera-t már másnap megnézhettük. Az előbbit a fa szerkezete miatt jobban megviselte az idő, de a második, egy ötven méteres fémtestű hajó volt, kiváló állapotban és sűrűn benőve korallokkal, mint egy mesterséges zátony, életteret biztosítva élőlények ezreinek. Emlékezetes merülés volt még a Cueva Honda barlang. Ez valójában egy üreg volt, és az egyediségét az adta meg, hogy a legbelső kis fülkéjében egy Mária szobrot helyeztek el, mely vigyázó
szemeit veti a búvárokra és a felszínen hajózókra egyaránt. Különleges látványt nyújtott az alig félméteres kis szobor
a lámpáink fényében, az üveghalak folyamatosan kavargó örvényében. Kifelé haladva és a lámpákat lekapcsolva a barlang bejáratán a fény úgy szűrődött be, mintha egy gyönyörű kék ablak lenne. A megszokott halakon kívül gyakran találkoztunk méternél nagyobb barrakudákkal, óriás fűrészes sügérrel, egészen közelről fényképezhettünk egy kb. másfél méter átmérőjű tüskés ráját, illetve nem túl közelről sajnos, de végre láttunk manta ráját is, amint méltóságteljes "szárnycsapásokkal" úszott ki a látómezőnkből.
Santa Lucia különlegességét szándékosan a végére hagytam. A Nuevitas csatorna, melyen első nap a nagy hullámzásban kihajóztunk, az öbölt köti össze a nyílt óceánnal. A szinte folyó szélességűre szűkülő csatornában az apály-dagály váltakozása miatt egész nap erős az áramlás, emiatt a víz nagyon gazdag táplálékban, mely oda vonzza a nagy ragadozókat. A merülés neve Cápa Show, de vajon ezt a cápák is tudják-e, kérdeztem a vezetőnktől, aki válasz helyett csak sejtelmesen mosolygott rám. Megint az öreg busszal mentünk a csatorna partjára, ahol mindent beborított a rozsdás törmelék. A Nuestra Senora de Alta Gracia nevű hajó pár évtizeddel ezelőtt egy viharban a partnak ütközött, majd az évek alatt a kilógó rész az enyészeté lett és ennek nyomait láthattuk a parton. Áramlás árnyékban a roncs mellett, mely még így is közel 60 méter hosszú volt, haladtunk lefelé
egészen a hajócsavarig, ahol is a búvárok félkört alkotva a vezető bal oldalán, mi, a fotósok pedig a jobb oldalán várakoztunk a homokban térdelve. Vezetőnk ekkor feldarabolt halszeleteket vett elő és valóban, alig néhány másodperc múlva megjelent az első cápa. 3-4 méter hosszú bikacápa volt, melyet szinte azonnal újabb és újabb követett, egészen addig, míg hét cápa nem körözött előttünk. A halszeletet feléjük nyújtva, mozgatva próbálta a vezetőnk jobban felcsigázni a cápák érdeklődését. Először óvatosan, néhány méteres távolságot tartva úszkáltak előttünk, majd végre az első felbátorodott annyira, hogy elvette a halszeletet. Azt újabb és újabb követte megközelítően tizenöt percen keresztül. A legbátrabb cápa még az egyik búvártársunk kameratokjára is ráharapott finoman, majd érezve, hogy ez nem táplálék, hirtelen elszáguldott.
Mivel a merülési időnk lejárt, a roncs másik oldalán indultunk felfelé. A belső terekbe, nyílásokba bevilágítva igyekeztünk minél többet felderíteni a hajóból. Egyik üregbe éppen egy hatalmas languszta húzódott vissza bennünket észrevéve, egy másikból közepes méretű pöttyös muréna nézett ki kíváncsiskodva. A roncs sekélyebb részénél olyan gazdag élővilággal találkoztunk, melyet csak a Vörös Tenger legszebb részeinél szokhattunk meg. Még több órával a merülés után is olyannyira a látottak hatása alatt voltunk, hogy végül is két nappal később a merülést a kérésünkre meg kellett ismételni. Szinte minden hasonlóképpen történt, csak a cápák között most egy hatalmas fűrészes sügér is próbálkozott, de végül is nem volt elég bátorsága elvenni a halat. Vezetőnk is próbált valami pluszt adni nekünk az előzőhöz képest és most néhányszor a szájában tartva kínálta a halszeletet a cápának, míg az egyik valóban ki nem vette onnan! Cápát láttunk már eddig is a merüléseink során, de szájból szájba etetni őket, ilyet még soha. Ha nem
láttunk volna egyetlen cápát sem, akkor is mindenkinek ajánlhatnám a Shark's Friends búvárközpontot, ahol a barátságos légkör, profi szervezés, kiváló felszereltség, magas búvárvezetői tudás és nagyfokú segítőkészség jellemezte azt a nyolc napot, amíg itt merültünk. Mivel a merülési menetrendünk szándékosan lazára volt tervezve, így délutánonként és az üres napokon bőven maradt időnk egyéb programokra is. Egyik délután például lovas túrát tettünk a félsziget végéig, ahol a flamingók élnek. Sajnos néhányunknak nagyon nem jött be a western nyereg, még szerencse, hogy volt nálunk bőven sebtapasz. Kinek a lelkében, kinek egyéb helyen hagyott maradandó nyomot ez az élmény. Máskor robogót béreltünk és bejártuk a közeli s távoli falvakat, néha csodálkozva, néha értetlenül szemlélve a vidéken élők életkörülményeit. A kedvesség, jókedv azonban itt is mindenkire jellemző volt, akivel csak találkoztunk és beszélgettünk.
Egy napot rászántunk Camagüey-re is, bérelt autóval csak egy óra volt az út. Számtalan templom és egyéb műemlékek, rumgyár, iskolalátogatás és egyéb látnivalók szerepeltek a programban. Szintén egész napos programként utaztunk el egy másik nagyváros, Holguin közelében található delfináriumba. A három órás út során nem csak a várost, de az ország déli, csodálatos zöld hegyekkel tarkított részeit is megismerhettük. A delfinárium egy hatalmas öböl közepén elkerített tengerrészből állt.
Számtalan idomított delfint és fókát láthattunk, simogathattunk a különböző elkerített részekben. A programban először egy show-műsor szerepelt mindenféle mutatványokkal, amit a delfinek két idomítójukkal és néhány vendéggel együtt követtek el. Majd ebéd következett különleges tengeri ételekből és csak utána jött az igazán különleges. A vízben a delfinek most velünk foglalkoztak, illetve mi velük. Simogatás, ölelkezés, tánc és puszi után személyenkénti bemutató. Két delfin a felszínen hasaló vendéget a talpánál fogva tolva és a vízből kiemelve hordozta körbe, mint egy artistát. Ilyet még egyikünk se látott, illetve tapasztalt eddig, és valóban valamennyien kipróbálhattuk. Azt hiszem, ennyi élményt összegyűjteni nagy testű vízi élőlényekkel egy túrán belül, igazán nem rossz eredmény.
A többnyire hasonlóan alakuló estéink sem voltak unalmasak. Először általában a napközbeni merülési élményeket beszéltük meg a snack-bárban, koktélokkal és szivarokkal körítve. Ezt követte a táncosok programja, vagy a divatbemutatók megtekintése, illetve a vendégek részére szervezett, röhögésbe torkolló játékok figyelemmel kísérése. Utána alkalmanként a közeli disco-t látogattuk meg, ahol a kubai lányok és fiúk úgy táncolták a salsa-t, hogy eddig ilyet csak tv-ben láttunk. Persze próbálkoztak rendszeresen bennünket is tanítgatni, de azt hiszem, a tudásunkkal egyelőre még nem kellene nyilvánosan fellépnünk. Nem sok időt töltöttünk a parton, sem a medence mellett elhelyezett napozóágyakon a két hét alatt, hiszen szerettünk volna minél többet megismerni Kubából és úgy érzem, ezt sikerült is megvalósítanunk. Az utolsó említésre méltó esemény a hazaindulás reggelén volt, mikor is a hotel táncosai műsorral búcsúztattak bennünket, miközben mi elérzékenyülve kigördültünk buszunkkal a szállodából és visszaindultunk a havannai repülőtérre.
Ez az esemény méltó záróakkordja volt ennek a rendkívülinek és sikeresnek mondható túrának.
Malmos Attila
Aquanauta Búvár Centrum