Szervezett búvártúra eddig még nem indult hazánkból ebbe az egzotikus keleti országba, így a Submarine olvasói elsőként és első kézből értesülhetnek a megannyi ott szerzett (nem csak) búvár élményekről. 8-10 éves lehettem, mikor a televízió képernyőjén először láttam képeket erről a távoli, furcsa országról, ahol mindenki bambuszkalapban jár, cölöpökön álló bambuszkunyhókban él a sűrű, zöld dzsungel szélén. Az emberek egész nap a térdig érő vízben gázolva palántáznak, vagy éppen faekével és bivallyal szántanak. Milyen csodálatos lehet ilyen szép helyen élni! - gondoltam akkor. A következő években persze számtalanszor láthattam szörnyű, megrázó képeket Vietnamról, de az első benyomások, melyeket akkor éreztem, még évtizedek múltán sem fakultak meg és a vágy, hogy ott lehessek, érezzem a dzsungel illatát vagy a bambusz falvak hangulatát, hogy elvegyülhessek a mindig mosolygó, kedves arcú vietnámi emberek között, talán csak erősödött bennem az évek multával. Egy búvár fotós barátom a 80-as években járt Vietnamban és akkor merült néhányat a Nha Trang-i térségben. Az Ő beszámolója adta meg a kezdő lökést ennek a túrának a létrejöttéhez.

A motorosok birodalma

Közel féléves szervezési és adatgyűjtési munka előzte meg azt a novemberi napot, amikor az Air France gépének ablakából először pillantottuk meg Saigont, mely vietnámi túránk első állomása. A város hatalmas lapos területen fekszik a Saigon folyó deltájában. Ez Vietnam legnagyobb és legfejlettebb városa, ahol utunk első négy napját töltöttük.A páratartalom a lehető legmagasabb, a hőmérséklet árnyékban is 30şC fölött van és a hat órás időeltolódással is számolnunk kell. Mindehhez még párosul az elképesztő mértékű városi forgalom okozta környezetszennyezés, mely ellen sokan az itt élők közül arcmaszkkal védekeznek.Saigonban, vagy ahogy az 1975-ös amerikai kivonulás óta hívják, Ho Chi Minh városban közel 5 millióan élnek. A lakosság nagy részének van motorkerékpárja, itt ugyanis az a fő közlekedési eszköz. Egy-egy közlekedési lámpa tilos jelzésénél akár több száz motoros is összegyűlik indulásra várakozva. Átjutni az utca túloldalára ott, ahol nincs lámpa, hajmeresztő mutatványnak számított - legalábbis ezt éreztük először. Több napi rutinnal a hátunk mögött már bátrabbak voltunk, ugyanis, ha az ember lassan halad, a motorosok kikerülik őt, mondták a helyiek. De eltartott egy ideig, míg ezt mi is ki mertük próbálni.A programokat szokás szerint úgy alakítottuk, hogy a búvárkodás mellett minél többet megismerhessünk az ország kultúrájából, életéből. Első estére egy vacsorával egybekötött hajós városnézést ütemeztünk, bár még kissé kábultak voltunk az egynapos utazástól, de ki tudna ilyenkor aludni? Csak száz méterre laktunk a folyótól, a Nguyen-Hue sugárúton, így pár perc után már a többszintes sétahajón válogattuk az étlapról a számunkra ismeretlen helyi ételeket. Hamarosan egy vicces helyzettel kellett szembesülnünk: csak evőpálcikát adtak a vacsorához, hagyományos evőeszközük nem volt. Több-kevesebb sikerrel, de megtanultuk használni őket, éheznünk tehát nem kellett, de voltak mókás pillanatok! A hajó közben lassan haladt a folyón felfelé és miközben mi gyönyörködtünk Saigon éjszakai fényeiben, a hajó zenekara sorra játszotta a helyi slágereket, illetve csak gondolom, hogy ismert dalok voltak, mivel az énekest több esetben is felváltotta valaki a hallgatóság közül, mintegy karaoke jelleggel. Az első este élményei sejtetni engedték, hogy jól választottunk Vietnámmal kapcsolatban.

Saigon, az ezerarcú város

Másnap reggel egész napos városnézésre indultunk Saigon hatalmas, színes forgatagában. Először a Párizsi Közösség terét céloztuk meg, ahol az 1880-ban épült Notre Dame Katedrálist látogattuk meg. Ezután a tér másik

oldalán található, Gustave Eiffel által tervezett főposta épülete következett. Vietnamban itt alkalmaztak először acél tetőszerkezetet fagerendák helyett. A hatalmas, vasúti pályaudvarhoz hasonló épület falán mindenhol a 19. századi Saigon festett térképei találhatóak.A következő nevezetesség, melyet meglátogattunk, az Egyesítés palotája volt. Korábban ez volt az Elnöki palota és egy sajtófotó miatt lett világhíres, melyen 1975. április 30-án egy észak-vietnámi páncélos betörte a főkaput. A fotó Saigon elesésének szimbóluma lett. Az emeleti részekben számtalan tárgyaló, konferencia- és bálterem, elnöki szobák találhatók, mind az eredeti bútorokkal, szőnyegekkel berendezve. A tetőn helikopter leszálló, az épület alatt több emelet mélységben páncélozott labirintus húzódik, felszerelve az akkori legmodernebb híradástechnikai eszközökkel, telefonközpontokkal, térképszobákkal, melyből a háború alatt a harcmozdulatokat irányították. Mindezt kiegészítette helyi idegenvezetőnk alapos magyarázata.Miközben a palotát körülvevő hatalmas, gyönyörűen gondozott kertben sétálgattunk, a számtalan, nagy szakértelemmel formált bonsai fa között, próbáltuk magunkban feldolgozni a látottakat.A városnézés a kínai negyedben, a Cholon-ban, folytatódott, melyet a 18. sz. végén alapítottak. Binh Tay a neve a negyed legnagyobb piacának. Üzletek, árusok és emberek mindenütt, megszámlálhatatlan mennyiségben. Érdekes élmény az érzékek számára, csupa csengés-bongás, színek és szagok. Lépni is alig lehetett a sok árutól. A legviccesebb az volt, hogy a megvásárolt áru méretétől függetlenül, mindent motorkerékpáron próbáltak elvinni a vevők. Vásárlás helyett többnyire ezeken a cirkuszban is bemutatható hihetetlen produkciókon mulattunk.Ebéd után a Hadtörténeti Múzeumban ismerkedhettünk meg az összes harci járművel, amit a 60-70-es években földön és levegőben bevetettek a háború alatt. Számtalan fajtájú és méretű lőszert és bombát láthattunk, némelyik személyautó méretű volt. A háború éveiben ezekből 13 millió tonnát!!! dobtak le Vietnamra, ami kétszerese a II. Világháború alatt elhasznált bomba mennyiségnek. Megtekintettük még a börtöncellákat is, melyek fala tele volt a néhai rabok irományaival, illetve több száz kinagyított fényképet a háború borzalmairól.Megrázó élmény

volt.Sokkal kellemesebb és megnyugtatóbb hely volt a 17. sz.-ban épült Giac-Lam-Pagoda, mely a város legöregebb buddhista pagodája. A lakosság nyolcvan százaléka e vallás szerint él Vietnámban. Az udvarban teknősbéka farmot láthattunk, majd a templomba lépve, egyik szentélyből a másikba jutva próbáltunk nem túl feltűnőek lenni a sok imádkozó között. A füstölők százaitól alig kaptunk levegőt, de azért sikerült néhány fényképet készítenünk a több méteres, hihetetlen színekben pompázó faragott sárkány fejű szobrokról. Az imájukat mormoló buddhistákat egyáltalán nem zavarta a jelenlétünk.Utolsó állomásként egy olyan manufaktúrát látogattunk meg, ahol fa alapanyagból, kizárólag kézzel készítik a gyöngyház berakásos használati tárgyakat. Székek, asztalok, tükrök, tálak, dobozok és még legalább ezer féle más termék, a tenyérnyi méretűtől a több méter magasságúig. A berakásokat vagy a gyöngykagyló összetört héjából, vagy kacsatojás héjából készítik, aprólékos kézimunkával.Vacsora után, esti levezető programként, mint ahogy a későbbiekben is tettük, a tetőteraszon található medencében áztattuk magunkat, miközben a nap élményeit vitattuk meg egymással.

Élet az alagutakban

Másnap délután felkerestük a 35 km-re található Cu-Chi alagútrendszert. Látogatóként ma a közel 200 km-es, több szintes földalatti járathálózatnak csak egy kis részét lehet megtekinteni, de ez a kb. 30 méter is bőven elég volt, még annak is klausztrofóbiás érzése alakult ki, akinek előtte nem voltak ilyen problémái. Az átlagban 1 m magas és 70 cm széles járatok korábban a vietkong-ok hatalmas operációs területeként szolgáltak. A háború alatt több mint tízezren éltek a szó legszorosabb értelmében az amerikai sereg lábai alatt, akiknek itt egy bázisuk állt. Láthattunk földalatti fegyvergyárakat, kórházat, éttermeket, valamint oktató- és hálótermeket is. A kézzel ásott alagúthálózatot az 1940-es években kezdték elkészíteni a Viet Minh-ek a franciák elleni harcok során. Mikor az 1960-as években kitört a háború az amerikaiakkal szemben, a Vietkong újra használatba vette és kibővítette. Bár az amerikaiak végül felfedezték az alagutat és bevetettek ellene egy speciális önkéntes egységet, az "alagúti patkányok"-at, a hálózatot sohasem tudták teljes egészében lerombolni.

A túra részeként az erdei lőtéren mindenki kipróbálhatta az AK 47-es és az M 16-os géppisztolyokat. Meglepő, hogy a lányok körében is rendkívül népszerűnek bizonyult ez a program.Hazafelé vezető utunkon gumifa ültetvények mellett haladtunk sokáig és a kíváncsiságunk kielégítéseképpen idegenvezetőnk egy gumifánál bemutatta és elmagyarázta a kaucsukcsapolás csínját-bínját.Az esti vacsoráink helyszínei is igen változatosak voltak. Főleg a helyi ételeket felszolgáló, nem turistáknak szánt éttermeket részesítettük előnyben, egyre nagyobb ismereteket szerezve a vietnámi gasztronómiáról.

Úszó város és bonsai-kert

Utolsó saigoni napunkra hagytuk a leglátványosabbnak ígérkező programot, a . A folyó Tibetben ered és a 4350 km-es hosszával az Indokínai félsziget leghosszabb folyója. Mielőtt beleömlene a Dél-Kínai Tengerbe, megszámlálhatatlan ágra szakadva 16 millió embernek ad életteret és megélhetést csak a folyódeltában. Közel három óra alatt tettük meg a 70 km-es távolságot a deltáig, egyrészt a nagy forgalom miatt, másrészt a mienkénél is rosszabb minőségű úthálózatnak köszönhetően. Egy kis faluba érkezve azonnal csónakokba ültünk és elindultunk a leglátványosabb rész, az felé. Utunk során egyre szélesebb folyóágba jutottunk és közben

lehetőségünk volt megfigyelni az itt élő emberek mindennapjait. A partra épített, víz fölé nyúló, cölöpökön álló épületek, kalyibák szinte egymásba értek, nyitott oldalukkal bepillantást engedve a halászok, asztalosok, hajóépítők és családanyák életébe. Nagyon intenzív hajóforgalom jellemezte végig az utunkat. A piac valójában kisebb-nagyobb hajók sokasága, melyek horgonyozva vagy egymáshoz kötve várakoznak a vevőkre a folyó egy bizonyos szakaszán. Az eladók jelentős része itt, ezeken a 10-12 m hosszúságú hajókon él a családjával együtt. Hogy ki, mit árusít, az a hajó orrába, mintegy zászlóként rögzített termékekből derül ki. Magunk mögött hagyva a piacot, ismét egyre szűkebb csatornákba kanyarodtunk, majd a víz sekélysége miatt át kellett ülnünk kisebb, evezős által hajtott ladikokba. A bambusz sapkás evezős hölgyek, kis noszogatás után még néhány vietnámi dalt is énekeltek nekünk. A sűrű dzsungelbe rejtett bonsai kertben ebédeltünk meg, majd mindannyian nyakba vehettük az addig ketrecben tartott 3 m-es boát, mely láthatóan már hozzászokott a turisták tapogatásához. Visszaúton először egy folyóparti falucskába látogattunk el, ahol megismerhettük a rizspapír készítést módját és megkóstolhattuk a és különleges , a helyi afrodiziákumot. Ezt követően benéztünk egy kerámia- és téglagyárba. Érdekes, hogy csak kizárólag női munkásokkal találkoztunk, akik minden terméket kézzel készítenek és az is szokatlan, hogy a hatalmas kemencéket egy dióhoz hasonló gyümölcs héjával fűtik.

Kókuszdió-szerzetesek szigete,Saigon Phu Quoc páfrányok virágzó orchideák gyöngytenyésztők karambola fasűrű őserdőbe

Az esték voltak a legjobbak, bár a program gyakran ismétlődött. Először berobogtunk a faluba a motorjainkon az internet cafe-ba, mivel itt több gép volt, mint a hotelben. Gyors híradás az otthoniaknak, utána rövid vásárlás, nézelődés a bazárokban, majd választottunk egy kellemes helyi éttermet és estéről estére újra végigkóstoltuk a . Vacsora után többnyire visszahúzódtunk a hotel medencéje köré és éjszakába nyúló beszélgetéseket folytattunk, többnyire az aznapi élményeinkről. Természetesen közben megismerkedtünk a vietnámi koktélokkal is. A legnépszerűbb a B52 volt, melyet meggyújtva hoztak ki.

Merülések a tengeri kígyó hazájában

A szigeten töltött 10 napból négyet töltöttünk búvárkodással. Phu Quoc szigete szinte érintetlen búvárparadicsom, akár új merülőhelyeket is találhattunk volna, hiszen annyira új itt még ez a sport.
Az északi merülőhelyek egészen közel, kb. félórányi hajóútra, a déliek lényegesen messzebbre, több mint két óra hajózásra voltak a bázistól. A búvárhajóhoz kis, motoros ladikokkal szállítottak oda bennünket, miután a merülés vezetők már felrakták a felszereléseinket a hajóra. Az indulás meglehetősen korán, minden nap reggel fél nyolckor volt. Egy kielégítő eligazítás után a hajón mindenki kényelembe helyezte magát. Bár a rendelkezésre álló hely eléggé ki volt számolva, azért mindenki megtalált magának egy kényelmes zugot.
A Rainbow-divers búvár vezetői gárdája profi szervezést nyújtott nekünk. A hajó hátsó részén helyezték el a felszereléseket, bal oldalt a teli, majd a merülések után a jobb oldalt az üres palackok kaptak helyet. A búvárokat kisebb csoportokra osztották fel, így a hajó hátsó részén mindig csak 4 búvár tartózkodott egyszerre, akik összeszerelték a felszerelésüket, majd vízbe ugrottak. Ki volt számolva az idő, ezért nem kellett sietni, senki nem taposta meg a másik felszerelését, mindenki nyugodtan tudott készülni a merülésre, ami, mint tudjuk, nagyon fontos szempont.
A két merülés között, míg a csoport fogyasztotta a hajón felszolgált bőséges ebédet, a divemasterek kicserélték helyettünk még a palackokat is, hogy nekünk semmi más dolgunk ne legyen, mint élvezni a tengert, vagy gyönyörködni a tájban, amely mellett elhaladtunk. A Thaiföldi-öböl eme részén az átlag mélység 10-15 méter, és mivel a vietnámiak halász nemzet, nagyobb méretű halakkal csak ritkán találkozhattunk. Sajnos sok mai "nagyon búvár" szégyenszemre unatkozik ebben a mélységben, ők sajnos keveset értenek ebből a csodálatos tengeri világból. Azért egy méter körüli fűrészes sügérrel több alkalommal is találkoztunk, bár nehéz volt őket észrevenni a sokszor alagútrendszereket formáló különleges szikla- és korallkeverékéből álló tömbök alatt. Néha úgy éreztük, mint ha nem is a természet alakította volna ki ezeket az egymástól kis távolságban elhelyezkedő, garázs méretű formációkat. A felszínük teljesen benőve a kemény- és lágykorallok sokaságával. Talán ez volt a legszebb merülésünk. A Vörös Tengerből már ismert, színes zátonylakó halakból is számtalan rajjal találkoztunk, bár nem volt egyszerű mindig észrevenni őket a sajnos, néhol még a 10 méternél is rosszabb látótávolság miatt. A csekély látótávolság azonban érthető, mivel a meleg, 30 C-os vízben rendkívüli mód tenyésznek a planktonok, akkor hát mitől is lenne átlátható?!
Az éjszakai fürdőzésnél a fotoplanktonok zöldes ragyogással szórták fényüket pancsoló kezeink nyomán. Döbbenten álltunk a meleg vízben és csapdostuk a hullámokat, melyek olyan erővel csillámlottak, amilyet még soha nem láttunk. Mikor a vízben tempóztunk, a mozdulatainkat UV zöld burokba foglalták a planktonok. Gyönyörű látvány volt!
Két merülés alatt is láttunk fekete-fehér csíkos tengeri kígyót. Ez az élőlény (Hydropheidae) itt igen gyakori, s búvárkodás közben szinte garantált a találkozás. Félénk természetű, ezért nehéz kapcsolatba kerülni vele, de jó tudni, hogy a mérge háromszor olyan erős, mint az indiai kobráé. Méregfogaik rövidek és a felső állcsont elülső részén helyezkednek el. A méreg sok neurotoxint tartalmaz - és mint a nevéből is következik -, ez elsősorban az idegrendszerre hat, és a méreg hatására az áldozat fokozatosan megbénul. A rövid méregfogak ellen megfelelő védelmet nyújthat pl. egy 7mm-s búvárruha. A mi shortynk nem nyújtott, ezért magunktól is kerültük a közelebbi kapcsolatot.
A merülőhelyek nagy részénél a különböző formájú, hajladozó lágykorallok voltak hangsúlyban, melyeket a

hullámzás különös, ritmusos táncra fogott a sekélyebb mélységben. Természetesen ezeket a hatalmas, barna-, narancs- és méregzöld színű anemónákat az őket őrző, játékos bohóchalak kísérték mindenhol, melyek egészen másképp néznek ki, mint vörös tengeri társaik. Vietnám másik búvárkülönlegessége a rendkívüli a fajgazdagság a csupasz kopoltyús csigákat illetően. Láttunk fehér alapon narancspöttyös, piramis alakú lemezes, vagy akár neonkék színben pompázó, különböző méretű és formájú csigát is. Nem kevés csigafaj csak Vietnám vizein honos.
Ezekben az apró élőlényekben gazdag, számunkra újszerű összetételű korallkertekben merültünk, miközben rendszeresen számtalan egészen piciny halakból álló raj keresztezte utunkat, melyek fényes oldalán a nap megcsillanó fénye különös vibrálást produkált.

Dzsungel-túra meglepetésekkel

Délután szervezett Egyik délelőtt észak felé motoroztunk egy távoli falucskába. Az út során számtalan kisebb folyón vagy patakon kellett átkelnünk, ingatag fahidakon - ha voltak, vagy a vízmosáson kellett áthajtani, ha arra vezetett az út. Igazi kaland volt. A faluba érve, néhány üdítő elfogyasztása után látogatást tettünk a helyi általános iskolában. A kisdobos és úttörő nyakkendőt itt napi viseletként hordják a tanulók. vettünk részt, helyi vezetővel. Félórás buszút után az erdő szélén megállva sétára indultunk a vadonba. Hatalmas páfrányok, pálmák alatt botladoztunk a sűrű aljnövényzetben, különös madárhangokat hallottunk és hatalmas pókokat, termeszeket és vadméheket láttunk. Mintegy negyedóra után visszatértünk a légkondicionált buszunkhoz, hogy folytathassunk utunkat. Járművünk azonban meggondolta magát és úgy döntött, nem indul. A keskeny vörös úton tovább sétáltunk hát az őserdő közepén eredeti úti célunk felé. És bár a nem tervezett gyalogtúra alatt lassan lement a

nap és magunk után hagytunk majd 5 km-t, a kezdeti morgást hamar felváltotta a béke és az ámulat, ahogy a természet körülölelt minket. Pár óra múltán a megjavított busz utolért bennünket és a maradék 1 km-t azzal tettük meg a faluig, ahonnan látni lehetett a kambodzsai partokat. A két hét szinte minden óráját és percét kihasználtuk. Ha nem merültünk, akkor mentünk, fényképeztünk, éreztünk, ismerkedtünk és egyre csak szívtuk magunkba ennek a különleges sárkány formájú országnak az érzését, látványát, illatát. Annyira másként élnek és gondolkodnak az itt élők, annyira más a kultúra és annyira más az éghajlat, a növényzet és a víz alatti élővilág, hogy a bennünket ért élmények feldolgozása még a hazaérkezést követő hetek hangulatát is meghatározta.

Vietnám örök emlék marad mindannyiunk számára, buja zöldje és a tenger kékje tudatunkba ég.
Útban hazafelé a Himalája havas csúcsai felett repültünk, közben rengeteg időnk volt elmélázni a világ dolgairól, a mosoly varázsáról, és egy sárkány alakú országról, amit az élet ajándékaként meglátogathattunk.

Malmos Attila és Schütz Gabriella
Képek: Bogáti Csaba és Gungl Tamás