Kezdjük ott a történetet, hogy aki még nem ismerné Gyékényest, egy kis, néhány utcából álló településről van szó, alig fél órányi autóútra Nagykanizsától. Somogy déli határvidékén, a Duna-Dráva Nemzeti Park mellett fekszik, közel a Horvát határhoz, de kellően távol a forgalmas főutaktól és a nagyvárosoktól. Igazán csendes, valódi falusias környezet öleli körbe a bányatavat, amit csak Kotrónak hívnak a helyiek. Aki még nem járt itt, valószínűleg nem is érti, hogy miért látogatunk el évente többször, rengeteg kilométert hátrahagyva Budapestről - vagy még messzebbről - ebbe a távoli, eldugott kis faluba, amikor más, közelebbi lehetőség is lenne. Pedig a válasz egy része pont a távolságban rejlik. Elegendően távol van a mindennapok nyüzsgésétől, hogy kiszakítson a megszokott kerékvágásból, és valódi kikapcsolódást nyújtson egy-egy itt eltöltött hétvége. Másrészt ez az egyik legtisztább, búvárkodásra alkalmas mesterséges tavunk. Szinte egész évben kiváló a látótávolság. Van kiépített pálya, stégek gyakorlásra és oktatásra, elsüllyesztett tárgyak érdekességnek, mint pl. egy Barkas roncsa, amibe be is lehet úszni, és aminek a tetején nyáron vagy egy hatalmas süllő lakik, vagy a motorház alatti üreget egy harcsa veszi birtokba.
Most télen - hosszú idő óta először - vastag jég borítja a tavat. Alig vártam ezt az alkalmat. Zárt téri merülésben már sokszor volt részem, a tanfolyamok is megvannak, de jég alatt még soha nem merültem. Hajnali kelés, korai indulás, a baráti társaság egy része már együtt és utazásra kész, a többiekkel pedig lent találkozunk majd. Nem leszünk sokan, de kevesen sem, épp még családias hangulatú lesz a hétvége. Már csak ezért is jónak ígérkezik!
Megérkezve egy teljesen más, valóban télies Gyékényes fogad. A természet talán még szebb ilyenkor, mint nyáron. A fák és bokrok fehérlenek a vastag zúzmarától, és a tó szinte teljesen befagyott a dermesztő hidegben, csak a közepe felé, a távolban látszik egy vizes folt, amit madarak ülnek körbe. Az első lépések rögtön a jéghez vezetnek, meg kell tapasztalni azonnal az érzést, hogy milyen most ott sétálni, ahol nyáron úszni szoktunk. Érdekes és izgalmas a természetes jeget talpam alatt érezni, de még izgalmasabb lesz majd alatta merülni. Közben lassan mindenki befut, tehát irány segíteni a felszerelést kipakolni, a tábori faházat felfűteni, a teához vizet forralni, és a lékvágáshoz előkészülni.
Megkeressük a helyet, ahol nagyjából az első, a parthoz legközelebbi stég lehet. A jég felszínét is zúzmara borítja, és alatta a felső réteg kristályos, így nem látni alá, de együtt, a sok helyi merüléssel hátunk mögött sikerül nagyjából meghatározni, hogy hol is kell lennie. Néhányan megtisztítjuk, ellapátoljuk és leseperjük a jég felszínét körben, hogy legalább a lék környékén egyrészt világos legyen, másrészt már messziről látható legyen bárkinek, hogy ott bizony van valami, ami veszélyes lehet. Előkerül közben néhány szőnyeg is, ami nagy segítségünkre lesz, hogy ne csúszkáljunk majd teljes felszerelésben a vízbejutáskor.
Felpörög a láncfűrész, és belehasít a jégpáncélba. Háromszög alakú lék készül, kb. 2-3 méteres oldalhosszal. A többiekkel távolabbról figyeljük a lékvágót, ahogy tevékenykedik. Néha még maga alatt is fűrészel, úgy belefeledkezik a munkába, amin jót derülünk és ugratjuk is ezért, de minden rendben, messze még az a pont, ahol már nem tart a jég. A levágott darabokat kivesszük a vízből, és a letisztított kör szélére toljuk. Elkészült a lék, megvannak a kötelek, az épület már szinte szauna, a tea finomabbra sikerült ipari mennyiségben, mint amilyet otthon főzök, szóval jöhet az első merülőpár!
Társammal másodikként öltözünk. Rég összeszokott csapat vagyunk, de most van egy azonnal szembetűnő különbség. Míg ő szárazruhában fog merülni, addig nekem marad a dupla réteg neoprén. Őrültségnek tűnhet, de nem hagyom ki ezt az alkalmat csak emiatt. Készültünk néhány praktikával, ami elviselhetőbbé teszi majd az alig 4 fokos vizet. Az első csapat közel húsz perc után - ennyi a megbeszélt leghosszabb merülési idő - már a felszínen van. Még a lék szélén ülve mesélik élményeiket: lekötötték a vezető kötelet a stéghez, majd a vizibicikli roncsánál jártak, de halat nem találtak sehol. Mi eközben váltjuk őket. Biztonsági kötél rögzítve, melegvíz a neoprén alá beöntve, felszerelés rendben, jelzéseket megbeszéltük, még néhány fotó, és irány a víz.
Elmerülünk, gondosan ügyelve, hogy reduktorunk be ne fagyjon eközben még a felszínen. Végre csend és nyugalom váltja fel a fenti pörgést. Megdöbbentő a látótávolság ahhoz képest, amihez a nyári időszakban szokva vagyunk. Lemerülünk a stéghez, majd onnan a kötélpálya mentén úszunk tovább, de mi a másik irányba, a következő platnihoz, aztán a Barkas felé. Itt már félhomály van, fent a havas, kristályos jég erősen megszűri a fényt. Elviselhető a hideg, akár egy kora tavaszi merülésnél, csak a kezem fázik a kesztyű alatt. Amint elfordulunk balra a második stégnél, megpillantunk egy rákot a kavicsos aljzaton, és nem messze tőle egy másikat! Tenyérnyi méretűek lehetnek. Nagy az öröm, még soha nem láttunk ilyet ebben a tóban! Folytatnánk felfedező utunkat, de a kötelünk hamarosan véget ér, az autóroncs innen túl messze van, nyugtázzuk, hogy nem sikerült elérni, a hideget viszont egyre jobban érezzük, így visszafordulunk. A stégek alá újra benézünk, hátha megpillantuk egy-egy halat, de nem akadunk még a nyomukra sem, valószínűleg mélyebbre költöztek télvíz idején. A léktől nem messze felemelkedünk a jéghez. Megtapogatjuk, megvizsgáljuk közelről, nagyon vastag és kristálytiszta.
Gyönyörű látvány a felszín alatti horizont, az a vonal, ahol a víz és a jég találkozik. Elmerengünk, s közben lassan lejár az időnk, de van még valami, amit ki kell itt próbálni: fejjel lefelé állni a jégen! Kissé felfújt mellénnyel megvetjük lábunkat a jégpáncélon. Szédítő és páratlan élmény, ahogy megfordul az érzékelés, mintha egy furcsa, szürreális világba csöppenne hirtelen az ember. Már régóta terveztem, hogy egyszer kipróbálom, és most ennek is eljött az ideje. Merem állítani, hogy ez az egyik legjobb merülésünk, rengeteg új élménnyel, amit hiba lett volna nem megélni, legalább egyszer... De lesz folytatása, már most tudom, viszont legközelebb mindezt szárazruhában, szárazkesztyűvel.
Az első turnusból mindenki merült, és most már megszáradva, felmelegedve átmegyünk a Kastélyba ebédelni és egy jót beszélgetni. Forró levessel és hatalmas adag sültekkel várnak bennünket, s csak miattunk, erre az alkalomra nyitottak ki. Hibátlan szervezés. A finomságok és az élmények hatására többen beneveznek egy újabb, délutáni merülésre, ahogy persze mi is. Mi más lehetne jobb egy merülésnél, ha nem két merülés...
Olejnik Zsolt
2009. január 17.