Megkezdődött végre az igazi búváridény! :-) Vízéhségemet már az uszodai képzés alkalmával sikerült kicsit csillapítanom. Messze elmúlt az ősz, mikor Horvátországban merültem, ezért nagyon örültem, mikor április közepén összegyűlt egy búvárkodásra éhes, lelkes, fiatal csapat. Az elméleti oktatás után, egy egész napos vasárnapot töltöttünk a Vituki uszodában. 
Reggel még az oktatáson átvettük, hogy mi fog történni, megtanultuk a felszerelésünket összeszerelni és már indultunk is. Már az is meglepett, hogy milyen ügyesen összekészülődött mindenki. 4 oktatóval 3-3 fő tanulóval mentünk vízbe és kezdtük a búvárkodás fortélyait átadni. Csak ámultam, hogy milyen ügyesek a tanulók! Minden nagyon gördülékenyen ment, ezért a foglalkozás végén a megszokottól eltérően, már-már önállóan lebegtek a tanulók. A kocsiknál, mikor már elpakoltunk, mindenki szemében ott láttam a csillogást, és arról beszélgettünk, hogy mikor lesz az IGAZI merülés.
Eljött hát a várva várt nyílt vízi merülés. Én is nagyon vártam már. Gyékényesnek van egy el nem mesélhető hangulata. Igazi békesség, nyugalom. Egy páran oktatósegédek lementünk már kicsit korábban, hiszen tavaly óta nem merült itt senki, kicsit le kellett takarítani a trepniket és környéküket. Ha már ott voltunk, kicsit körülnéztünk a tóban. Talán a jég alá merüléskor volt ilyen jó látótávolság. Szép kövérre híztak a betelepített rákok, a halak meg teljes természetességgel vették, hogy ott vagyunk körülöttük.
Késő délutántól kezdtek érkezni a tanulók és a végzett búvárok. Olyan népszerű volt ez a hétvége, hogy el sem fértünk mind a bázison, többen a környékbeli faházakban laktak. Reggelre minden tanuló szépen felsorakozott. Sajnos nem mindenki tudott eljönni, de itt volt 8 nagyon lelkes kezdő tanuló. Az első vízbe menetelkor átvettük a szabadtüdős feladatokat, olyan jól ment, hogy volt olyan feladat, amit rendhagyó módon az egyik tanulótól kértem bemutatni. Egy kis pihenő után 3 csoportra osztottuk a tanulókat, hogy minél színvonalasabb tanfolyamot tudjunk tartani. Átismételtük az uszodában tanultakat, és már ekkor kicsit lebegtünk a trepni körül. A következő alkalommal már mindenki egyedül lebegett, és próbálgatták a szárnyaikat, hogy mit okoz, ha kicsit feljebb emelkedünk, illetve onnan hogy lehet visszakerülni a megfelelő mélységbe. Ehhez persze kellett az a felszíni eligazítás, amit normál körülmények között, száraz ruhában kaptak. A búváriskola főoktatója sok időt szánt erre, hiszen ezen sokminden múlik - az alapok a legfontosabbak. Ezt a tanulók is megértették, és igyekeztek mindent úgy csinálni, ahogyan hallották. Láttam, hogy gondolkodnak a víz alatt, és azt is láttam, hogy milyen jó érzékük van hozzá. Ebbe a napba ennyi fért, elsétáltunk együtt a közeli vendéglőbe. Nem csak kezdő tanulók voltak, voltak haladók is, és voltak, akik lejöttek egy kicsit merülgetni, mert már úgy érezték túlságosan kiszáradt a neoprénjük.
Vacsora után egy páran ott maradtak még beszélgetni a többiek visszakísérték a haladó tanfolyamosokat a bázisra, megnézni az éjszakai merülésüket. Az egyik tanuló hozott 2 üveg nagyon finom bort, jutott belőle mindenkinek, aki kért, és borospohárral a kezünkben néztük a víz alól kiszűrődő fénycsóvákat. Az ég telis tele volt csillagokkal, ilyet Budapesten nem látni. Az idő nagyon kellemes volt, élveztük az ottlét minden percét. Az éjszakai merülés 30 percesre volt tervezve, ez után még kicsit beszélgettünk, meghallgattuk a merülés élménybeszámolóját, és szépen lassan mindenki elvonult pihenni. Azért ez mégiscsak egy fárasztó nap volt ez mindenki számára.
Vasárnap reggel újult erővel, és kicsit álmos szemekkel találkoztam. Egy hosszabb eligazítás következett, mert megismerkedtünk a jacketen lévő szelepekkel. Attila sokat beszélt róla, hogy mikor milyen testhelyzetben kell lenni, és miért. A felszerelés, beöltözés és társellenőrzés már mindenkinek olyan jól ment, mintha haladó tanfolyamosok lennének. Az elmerülés is tökéletesre sikerült, nekem már nem is kellett segíteni, párban merültek el. Megmutattam, hogy hol találják majd a szelepeket, és begyakoroltuk, hogy hogyan érik el a legkönnyebb módon. És láss csodát! Elsőre sikerült minden, csak lebegtek, fújtak, eresztettek és újra lebegtek. Rászántunk azért 50 percet erre, hogy jól begyakoroljuk, de nagy szerepem nekem ebben már nem volt. :-)
Tartottunk egy hosszabb ebédszünetet az igazi kihívás előtt. Az utolsó tanfolyamos összeszerelés, összekészülés nagyon flottul ment. Az elmerülésnél már senki nem fogta a kötelet, egymást figyelve szépen elmerültünk. Egy nagyon kevéske ismétlés után elindultunk a nagy útra. Gyékényesen, a bázis közelében egy víz alatti kötélpálya található, ami különleges látnivalókhoz van kifeszítve. Nem mondtam el a tanulóknak, hogy miket fogunk látni, ezért mikor odaértünk egy-egy tárgyhoz, figyeltem őket, hogy mit szólnak hozzá. Volt, amin meglepődtek, volt, amin mosolyogtak. A tó feneke persze nem egyenletes, úgyhogy a szelepeket is egyfolytában kezelniük kellett, de szemmel láthatóan ez semmi nehézséget nem okozott nekik, és még arra is odafigyeltek, hogy ne érjenek le az aljzathoz, így a következő búvároknak is kiváló látótávolságot hagytunk. 50 percet merültünk, és mindenki hozott még vissza levegőt is.
Az utolsó tantermi összejövetelen már csak dicséret hangzott el, és természetesen mindenki megkapta a jól megérdemelt oklevelét. Jövő hétre elkészülnek a kártyák is, és innentől kezdve 8 búvárral bővült a búvártársadalom. És milyen 8 búvárral! :-)
Mosolyt csalt az arcomra, mikor azt láttam és hallottam, ahogy kis kört alkottak, és a telefonszámcsere közben arról beszéltek, hogy együtt fognak eljönni haladó tanfolyamra. Igen. Ezért érdemes ezt csinálni, ez az igazi visszacsatolás és motiváció. Köszönöm Nektek!