Főoldal / Beszámolók / OWD Tanfolyam egy oktató szemével

OWD Tanfolyam egy oktató szemével

Megkezdõdött végre az igazi búváridény! :-) Vízéhségemet már az uszodai képzés alkalmával sikerült kicsit csillapítanom. Messze elmúlt az õsz, mikor Horvátországban merültem, ezért nagyon örültem, mikor április közepén összegyûlt egy búvárkodásra éhes, lelkes, fiatal csapat. Az elméleti oktatás után, egy egész napos vasárnapot töltöttünk a Vituki uszodában. Reggel még az oktatáson átvettük, hogy mi fog történni, megtanultuk a felszerelésünket összeszerelni és már indultunk is. Már az is meglepett, hogy milyen ügyesen összekészülõdött mindenki. 4 oktatóval 3-3 fõ tanulóval mentünk vízbe és kezdtük a búvárkodás fortélyait átadni. Csak ámultam, hogy milyen ügyesek a tanulók! Minden nagyon gördülékenyen ment, ezért a foglalkozás végén a megszokottól eltérõen, már-már önállóan lebegtek a tanulók. A kocsiknál, mikor már elpakoltunk, mindenki szemében ott láttam a csillogást, és arról beszélgettünk, hogy mikor lesz az IGAZI merülés.

Eljött hát a várva várt nyílt vízi merülés. Én is nagyon vártam már. Gyékényesnek van egy el nem mesélhetõ hangulata. Igazi békesség, nyugalom. Egy páran oktatósegédek lementünk már kicsit korábban, hiszen tavaly óta nem merült itt senki, kicsit le kellett takarítani a trepniket és környéküket. Ha már ott voltunk, kicsit körülnéztünk a tóban. Talán a jég alá merüléskor volt ilyen jó látótávolság. Szép kövérre híztak a betelepített rákok, a halak meg teljes természetességgel vették, hogy ott vagyunk körülöttük.

Késõ délutántól kezdtek érkezni a tanulók és a végzett búvárok. Olyan népszerû volt ez a hétvége, hogy el sem fértünk mind a bázison, többen a környékbeli faházakban laktak. Reggelre minden tanuló szépen felsorakozott. Sajnos nem mindenki tudott eljönni, de itt volt 8 nagyon lelkes kezdõ tanuló. Az elsõ vízbe menetelkor átvettük a szabadtüdõs feladatokat, olyan jól ment, hogy volt olyan feladat, amit rendhagyó módon az egyik tanulótól kértem bemutatni. Egy kis pihenõ után 3 csoportra osztottuk a tanulókat, hogy minél színvonalasabb tanfolyamot tudjunk tartani. Átismételtük az uszodában tanultakat, és már ekkor kicsit lebegtünk a trepni körül. A következõ alkalommal már mindenki egyedül lebegett, és próbálgatták a szárnyaikat, hogy mit okoz, ha kicsit feljebb emelkedünk, illetve onnan hogy lehet visszakerülni a megfelelõ mélységbe. Ehhez persze kellett az a felszíni eligazítás, amit normál körülmények között, száraz ruhában kaptak. A búváriskola fõoktatója sok idõt szánt erre, hiszen ezen sokminden múlik - az alapok a legfontosabbak. Ezt a tanulók is megértették, és igyekeztek mindent úgy csinálni, ahogyan hallották. Láttam, hogy gondolkodnak a víz alatt, és azt is láttam, hogy milyen jó érzékük van hozzá. Ebbe a napba ennyi fért, elsétáltunk együtt a közeli vendéglõbe. Nem csak kezdõ tanulók voltak, voltak haladók is, és voltak, akik lejöttek egy kicsit merülgetni, mert már úgy érezték túlságosan kiszáradt a neoprénjük.

Vacsora után egy páran ott maradtak még beszélgetni a többiek visszakísérték a haladó tanfolyamosokat a bázisra, megnézni az éjszakai merülésüket. Az egyik tanuló hozott 2 üveg nagyon finom bort, jutott belõle mindenkinek, aki kért, és borospohárral a kezünkben néztük a víz alól kiszûrõdõ fénycsóvákat. Az ég telis tele volt csillagokkal, ilyet Budapesten nem látni. Az idõ nagyon kellemes volt, élveztük az ottlét minden percét. Az éjszakai merülés 30 percesre volt tervezve, ez után még kicsit beszélgettünk, meghallgattuk a merülés élménybeszámolóját, és szépen lassan mindenki elvonult pihenni. Azért ez mégiscsak egy fárasztó nap volt ez mindenki számára.

Vasárnap reggel újult erõvel, és kicsit álmos szemekkel találkoztam. Egy hosszabb eligazítás következett, mert megismerkedtünk a jacketen lévõ szelepekkel. Attila sokat beszélt róla, hogy mikor milyen testhelyzetben kell lenni, és miért. A felszerelés, beöltözés és társellenõrzés már mindenkinek olyan jól ment, mintha haladó tanfolyamosok lennének. Az elmerülés is tökéletesre sikerült, nekem már nem is kellett segíteni, párban merültek el. Megmutattam, hogy hol találják majd a szelepeket, és begyakoroltuk, hogy hogyan érik el a legkönnyebb módon. És láss csodát! Elsõre sikerült minden, csak lebegtek, fújtak, eresztettek és újra lebegtek. Rászántunk azért 50 percet erre, hogy jól begyakoroljuk, de nagy szerepem nekem ebben már nem volt. :-)

Tartottunk egy hosszabb ebédszünetet az igazi kihívás elõtt. Az utolsó tanfolyamos összeszerelés, összekészülés nagyon flottul ment. Az elmerülésnél már senki nem fogta a kötelet, egymást figyelve szépen elmerültünk. Egy nagyon kevéske ismétlés után elindultunk a nagy útra. Gyékényesen, a bázis közelében egy víz alatti kötélpálya található, ami különleges látnivalókhoz van kifeszítve. Nem mondtam el a tanulóknak, hogy miket fogunk látni, ezért mikor odaértünk egy-egy tárgyhoz, figyeltem õket, hogy mit szólnak hozzá. Volt, amin meglepõdtek, volt, amin mosolyogtak. A tó feneke persze nem egyenletes, úgyhogy a szelepeket is egyfolytában kezelniük kellett, de szemmel láthatóan ez semmi nehézséget nem okozott nekik, és még arra is odafigyeltek, hogy ne érjenek le az aljzathoz, így a következõ búvároknak is kiváló látótávolságot hagytunk. 50 percet merültünk, és mindenki hozott még vissza levegõt is.

Az utolsó tantermi összejövetelen már csak dicséret hangzott el, és természetesen mindenki megkapta a jól megérdemelt oklevelét. Jövõ hétre elkészülnek a kártyák is, és innentõl kezdve 8 búvárral bõvült a búvártársadalom. És milyen 8 búvárral! :-)

Mosolyt csalt az arcomra, mikor azt láttam és hallottam, ahogy kis kört alkottak, és a telefonszámcsere közben arról beszéltek, hogy együtt fognak eljönni haladó tanfolyamra. Igen. Ezért érdemes ezt csinálni, ez az igazi visszacsatolás és motiváció. Köszönöm Nektek!